00 - Előhang

Előhang.

A vihar már teljesen elcsendesedett, csupán az utcai lámpa halk kattogása tűnik ki a csendből. Sehol senki, mindenki otthon melegedik ahelyett, hogy kint vacogna az őszi éjjelen, az utcán. A szél csak gyengén süvít, már-már szellőnek nevezhető. Egy sercegő hangot hallani, majd egy vékony, összegyűrt papírdarab csúszik át a kereszteződésen. Macskakaparással firkantottak rá pár sort, majd hagyták suhanni az utcán, talán annak reményében, hátha valaki, akit nagyon zavarhat a szemetelés, rátalál, és elolvassa. De a nagy viharban nincs egy rendszerető idióta sem, aki kimegy a saras pocsolyákkal teli utcára, hátha valami becses kincsre talál. Senkinek esze ágában sem lenne fölvenni a földről és elolvasni, pedig lehetne akár egy segélykérő, akár egy reklámüzenet. Nincs olyan ember, aki ezt tenné. Csak hagyják, hogy tovább sodorja a szél, arrébb rúgják a gyerekek, átmenjenek rajta az autók, mások meg rátapossanak, vagy talán rágógumit köpjenek rá. Nincs senki, aki megszánná szegény "cetlit", hogy eme borzalmas események részese legyen. Hiszen az csak egy papírdarab – gondolják. Nem tudják, ki és mit firkantott rá remegő kézzel. 

Napok teltek el... vagy órák? Nem tudom. Csak ülök magányosan. A többiek marhára aggódnak értem, vagy csak örülnek hogy megszabadultak tőlem? Ötletem sincs. Őrjöngök... de csak magamban. Félek, hogy nem jutok ki innen. Viszont azért is félek, mert talán kijutok. Ha egyszer sikerül is, nagy valószínűséggel egy elmegyógyintézetben végzem. Egy jó ideje úgy érzem, mintha valaki figyelne. Meg fogok halni? Erős lány vagyok, de ez nem elég ehhez, szóval lehet, ez sem kizárt. Mellesleg nagyon hideg is van idefenn, hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim, na meg persze a többiek, akik talán már a házból is kijutottak. Én és a jó döntések. Hát igen, nem vagyunk jóban. A.S. Chicago. Egy ilyen elhagyatott kastély izéke. Ott vagyok, a felső emeleten.